Olasz Renátó-interjú: “Én a gyilkosok nyelvén beszélek”

Olasz Renátóval négy nappal a Futótűz bemutatója előtt beszélgettem az új darabról, a közös munkáról Alföldivel és az Aranyéletről is. A szavai mellett az a megjelenés, az a kisugárzás ragadott meg igazán, amivel olyan ritkán találkozni manapság. Teljesen hidegen hagyja a népszerűség, a hírnév, pedig az Aranyélet sikere után bátran állíthatjuk, hogy a legközkedveltebb és legtehetségesebb fiatal színészek között tartja egyaránt számon a közönség és a szakma is. Ez a srác nem azért játszik, áll színpadra vagy szerepel filmekben, mert a középpontba vágyik, vagy mert sztár szeretne lenni. Olasz Renátó érzésem szerint, azok közé az igazi művészek közé tartozik, akik belehalnának, ha nem űzhetnék azt, amire születtek. Ő, jelen esetben a színészetet.

Egy korábbi interjúban azt mondtad, semmit nem érzékelsz a népszerűségből, azon kívül, hogy néhányan szelfiznének veled az utcán. Ez az Aranyélet második évadának nagy sikere után is így van? Nehéz elképzelni.

Kicsit többen szeretnének már szelfizni, de igen, a helyzet nem változott.

Úgy tűnik, hogy ezt te nem is bánod.

Egyáltalán nem! Ez egy pillanatig sem érdekel. Nem szeretem az ilyesmit.

Ugyanebben az interjúban azt is elmondtad, hogy egyáltalán nem bánod, ha a megformált karaktered miatt beskatulyáznak a g*ci szerepébe, mert nagyon élvezed. Miért?

Igen, emlékszem, hogy ezt mondtam. Nem tudom. Van, amit az ember nem mer megcsinálni a saját életében, és azt megteheti a színpadon. Ez nagy szabadság. Kiskorom óta, ha bármilyen gengszterfilmet néztem, nekem az ilyen csávók tetszettek. A Batmanből Joker bőrébe bújnék, Shakespeare karakterei közül a gyilkosokat játszanám el. Ez áll hozzám közel, az ő nyelvükön beszélek szívesen. De amit most csinálok Simonként a Futótűzben, az ennek pont az ellenkezője.

Mesélj, kérlek, bővebben a darabban megformált karakteredről!

Iszonyatosan magányos figura. Nagyon frusztrált fiú, egyáltalán nincs tisztában önmagával, nincsenek céljai, nem tudja, mire képes, és hogy mire hivatott az életben. Teljesen el van veszve. Simon egy nagyon érzelmes karakter, aki borzasztóan vágyik a szeretetre. Nem kapott eleget, és ennek hatására kialakult benne egy védekező burok. Talajt vesztett fiatal, akinek semmihez sincs bátorsága és nem tudja, hogyan kéne a jövőhöz kapcsolódnia. De mindemellett végtelenül jószívű, képtelen lenne szánt szándékkal ártani valakinek. Nagyon hasonló a legtöbb mai fiatalhoz. Legalábbis én valaki olyat szeretnék megformálni, akivel a mai fiatalok könnyen azonosulnak.

Hogy érzed, megvan már a karakter?

Ó nem, egyáltalán nincs. (nevet)

Végül is van még időd…

Igen, rengeteg, négy nap!

Van köztetek, Simon és Olasz Renátó között hasonlóság?

Én is képes vagyok arra, hogy pontosan az ellenkezőjévé váljak, mint amilyen vagyok valójában, ha látom, hogy annak van értelme. Ha gondolok valamit a világról, de rávilágítanak arra, hogy az nem úgy van, képes vagyok a belátásra. Én is tudok úgy szeretni, és úgy gyűlölni, olyan fekete-fehéren, ahogyan ez a srác.

Mi számodra a legfontosabb üzenete a darabnak?

Az, amit az általam megformált fiúnak is meg kell tanulnia az életről: a nyitottság. Ha valaki csak a saját igazát hajtja, és csak a saját valóságát gondolja helyesnek, közben pedig nem képes megérteni, hogy a valaki miért cselekszik másként, azzal életeket lehet tönkretenni, legfőképpen a sajátját. Simonnak ez a legnagyobb lecke, hogy mások igazságát is meg kell tudnunk érteni.

A héten volt alkalmam megtekinteni a darabot, és bátran állíthatom, hogy Renátó karaktere megszületett. Régen láttam olyan lebilincselő előadást, mint amilyen a Radnótiban játszott Futótűz. A színészek sorra adnak egy öklöst az ember gyomrába a játékukkal és azzal, amit kimondanak. Mert a színpadon látott jelenetek után nem ámíthatjuk magunkat azzal, hogy ez csak mese, ilyen a valóságban nincs. Sajnos van. És Alföldi Róbert ezt olyan hitelesen állította színpadra a szereplőkkel, hogy az ember libabőrös lesz tőle.

Az Alföldi Róberttel készült interjúnkat ITT olvashatod!