Alföldi Róbert: “Nem mindenki ért velem egyet, de szerintem máshogy nincs értelme színházat csinálni”

Alföldi Róberttel a Radnóti Színház aulájában beszélgettem, néhány nappal legújabb rendezésének, a Futótűznek a bemutatója előtt. A dráma egyszerre hozza testközelbe a szülőföld élhetetlenségét és az egyén új, biztonságos lakóhelyre való menekülésének mozgatórugóit. Egy megrázó női sorson keresztül ad betekintést a történelemnek kiszolgáltatott egyén életébe.

Fotó: Németh Krisztina

A Futótűz középpontjában a szerelmes lány, Nawal, a későbbi anya története áll. Ő Kanadában végrendeletben adja békében felnőtt ikrei tudtára, hogy valahol él az apjuk, és van egy bátyjuk is. Az ikreket a végakarat nyomozásra sarkallja a Közel-Keleten. Egyre mélyebben belemerülnek a múltbéli háború máig ható borzalmaiba, és egyre tisztábban látják, hogy közös életük során anyjuk őket védte, midőn elhallgatta a vele történt borzalmakat.

Egy korábbi interjújában elmondta, hogy a menekültkérdést is érintő Futótűz ön szerint nem lesz direkten politizáló darab, inkább arról szól majd, „hogy maradj ember. Hogy ne migránsokat láss, hanem ezt a menekültet, meg azt a menekültet, meg a harmadik menekültet. A színdarab klasszikus értelemben mesél el egy történetet, nem értékel, nem rakja speciális kontextusba. A sztori megrázó, és talán sok szempontot felkínál a valóság értelmezéséhez is.” Direkten nem politizál, ez azonban azt sejteti, hogy indirekten viszont igen. Mit gondol, egy színháznak, a művészetnek, kell-e, szabad-e állást foglalni egy olyan érzékeny témában, mint a menekültkérdés?

A művészet nem állást foglal. A művészet beszél és kérdésfelvetésre sarkall. A színháznak nincs más dolga, nem is lehet, minthogy társadalmi problémákról beszéljen, ami minket érint és érdekel, hiszen az egyetlen olyan művészeti ág, ami csak abból él, hogy a jelenre reflektál. Szerintem, ha egy színház nem beszél társadalmat érintő kérdésekről, arról, ami az embereket foglalkoztatja, az egy halott színház. Ezzel persze nem mindenki ért egyet, sokan úgy vélik, vissza kell tekinteni, istenekről és hősökről kell beszélni, én meg azt gondolom, hogy minden kornak, minden pillanatnak és minden társadalmi konfliktusnak megvannak a maga isteni, hősei, és a színháznak erről kell beszélnie. Máshogy nincs értelme színházat csinálni.

Korábban azt is elmondta, hogy ön szerint „a legtöbb színháznak semmi társadalmi hatása nincs. Tisztelet a kivételnek. A szakmában mindenki barátkozik szépen, beállt a sorba, megnyugodott… Csinál valaki valami cikisebb témáról előadást, aztán nem győz elnézést kérni, Ezt én abszurdnak tartom. A színháznak a gondolkodásra van hatása. Csak ez most probléma. Most ugyanis megmondják, hogyan illik gondolkodni.” Ön szerint milyen lesz a visszhangja a darabnak? Cikisebb témának számít ez is, nem?

Én nem foglalkozom ezzel. Ezzel mások foglalkoznak, hogy mi a cikisebb, meg mi a nem cikisebb. Engem nem érdekel, hogy ki tartja kellemetlenek, és az sem, hogy ebből a szempontból milyen fogadtatásra lel majd. Az érdekel, hogy beszélnek-e majd róla, a témáról, hatni fog-e a nézőkre az előadás.

Fotó: Németh Krisztina

Igényelt a darab színpadra állítása behatóbb kultúrtörténeti kutatást az ön részéről?

Ez nem egy tudományos munka, a színház egy zsigeri ügy. Bármily’ furcsa, ahhoz például, hogy az ember Shakespeare Julius Caesarját megrendezze, egyáltalán nem szükségeltetik az, hogy tudja, mi volt az eredeti, pontos történet, mert egy jó darabban ott van a konfliktus, függetlenül attól, hogy annak van-e köze a valósághoz, vagy nincs. Abban a pillanatban, hogy társadalmi kutatások eredményeit rendeznénk színpadra, már nem színház lenne, hanem valamiféle tudományos előadás, amit megpróbálunk más műfaji keretek között előadni. Annak érdekében, hogy semmi ne vonja el a figyelmemet arról, amit az adott pillanatban csinálok, én csak utólag szoktam utánanézni  a darab hátterének.

A válaszából adja magát a feltételezés, hogy nem nézte meg a Felperzselt föld című, darabból készült filmet.

Valóban nem, mivel mindenféleképpen hat az emberre, ha rossz, azért, ha jó, azért.

Utólag megnézi majd?

Meg, persze.

Mennyire volt szempont a darab rendezése során az objektivitás?

Ez a darab nem a menekültkérdés konfliktusáról szól. Bemutat egy emberi történetet, egy menekült életét. Ezt nem lehet objektíven megközelíteni. Egy ember életéhez, egy emberi sorshoz semmilyen körülmények között nem lehet objektíven viszonyulni, mert az megint nem színház. Ez az előadás nem a menekültkérdést vizsgálja, nem foglal állást, hogy kinek van igaza. Nem ad megoldásokat, csupán egy emberi történet arról, hogyan, miként sejlenek fel a múltbéli események, és ezek hogyan alakítottak valakit azzá, akivé vált.

A darab szinopszisában is kiemelten említik, hogy a dráma központi témája a hagyományos szerepből a tanulás által felszabaduló nő döntései, sorsa és a múltbéli, generációkon átívelő traumák feldolgozása. Sokat dolgozik külföldön, önnek is lehet rálátása, hogy más területeken, kultúrákban, társadalmi berendezkedésekben mennyire más szerepeket töltenek, tölthetnek be a nők. Főleg ha a nyugatot és a Közel-Keletet hasonlítjuk össze. Mit gondol, mi az, ami mindenhol állandó, ha a nőkről van szó?

A történet szempontjából nem tennék a nemek között különbséget. Ebben a darabban a főhősnő beleszületik egy társadalmi berendezkedésbe, az ezzel járó elvárások és hagyományok közé, ő azonban valami mást választ. Egy másik úton indul el. Ugyanakkor azt gondolom, ha bárki túllép azon, amibe beleszületett, az mindig nagy dolog. Valóban, bizonyos országokban, bizonyos területeken ennek kisebb nagyobb harc az ára, nemtől függően. A Közel-Keleten a nők számára ez hatványozottan nagy nehézséget jelent. Éppen nemrégiben volt egy műsor, talán az iráni televízióban arról, hogyan sminkelj, ha megver a férjed. Ha valakit másként kezelnek, hátrányosan megkülönböztetnek, történjen ez bármilyen oknál fogva, az borzalmas. Pedig a világ egyre inkább ebbe az irányba tart, és nem ennek a feloldása felé.

Mit gondol, egy ilyen darab elősegítheti a különböző kultúrák és az egymás iránti elfogadást? A magyarok nem kimondottan a toleranciájukról híresek…

Nem gondolom, hogy azok, akik őrjöngve migránsoznak és terroristáznak, ha egyetlen egy ember szemébe kellene nézniük, akkor ugyanúgy folytatnák ezt az acsarkodást. A nehézség az, hogy mi most nem látunk mást – mert azt sulykolták belénk, hogy ne is lássunk mást –, mint tömeget. Ez a darab pontosan arról szól, hogy ez a tömeg emberekből áll, és minden embernek van egy olyan élete, sorsa, aminek, ha a felszínét megkaparjuk, amit, ha megismerünk, meghallgatunk, akkor talán jobban megértjük őt. Természetesen most nem ezt várják el tőlünk, mást sulykolnak belénk, és mivel amúgy is félünk, szorongunk, problémánk van saját magunkkal, vagy akár még azzal is, hogy lesz-e mit ennünk, világos, hogy ezekre a típusú, végtelenül aljas és cinikus  hergelésre  nagyon vevők vagyunk. Hogy erre a magyar társadalom miért különösen az, nem tudom. Talán történelmi hagyományai vannak.

Fotó: Németh Krisztina

Nem vagyok benne biztos, hogy ezt ön mondta, de gyermekkorom óta magához társítok egy mondatot. Emlékeim szerint, egyszer úgy nyilatkozott, az a célja az életben, hogy ha meghal, a híre bekerüljön az esti híradóba. Emlékszik ilyenre?

Ez tényleg én mondtam! (Nevet.) Ez már rendben van, úgyhogy abba is hagyhatom.

Ez akkor már teljesült, és most mi az álma?

Hogy jól sikerüljön a Futótűz bemutatója.

Ha egyetlen dolgot változtathatna meg Magyarországon, mi lenne az?

A szolidaritás.